Lenyűgöznek a régi fényképezők. Igazi gépeknek tartom őket, mechanikus csodáknak. Hosszú percekig tudok bámulni egy-egy Leica modellt képeken, és ámulni, hogy ezt hogyan lehetett így megalkotni. Ilyen tökéletesre.
Csodálattal adózok azoknak a mérnököknek, akik ilyen precíz és mesteri terméket alkottak mindenféle számítógépes modellezés nélkül. De nemcsak a Leicákért vagyok oda. Jöhet bármi! A lényeg, hogy fémből legyen, jó nagyot csattanjon a zár, és filmmel működjön!
Régóta érlelgettem magamban, hogy veszek egy régi fényképezőt. Nem is fotózni vele, csak kitenni a polcra. Néha felemelni, csattintani vele egyet-kettőt. Fejtegetni a működését. Bámulni.
Aztán múlt karácsonykor meg is vettem az első filmes gépemet, egy orosz FED 3-ast. Tökéletes volt számomra. Redőnyzáras gép lévén ugyanúgy működik, mint egy Leica, sőt ez konkrétan egy Leica másolat, szóval az élmény teljes volt.
Először csak nézegettem, nem is raktam bele filmet. Aztán mégiscsak győzőtt a kíváncsiság és vettem egy tekercset. Emlékszem, ahogy gondosan befűztem, bezártam a házat, és elindultam felfedezni.
Nem mertem csupán a tapasztalatomra hagyatkozni, és fejől beállítani az expozíciós értékeket a tárcsákon. Saját fénymérő híján iPhonnal csekkoltam az expozíciós értékeket minden kattintás – vagyis a hangjához hűen inkább csattintás – előtt.
Ahogy ellőttem az első pár kockát, észrevettem, hogy teljesen máshogy fényképezek, mint eddig. Hosszú percekig komponáltam, helyezkedtem, kerestem a megfelelő szöget és ellenőrizgettem az expozíciós értékeket. Nem mertem egyből megnyomni a gombot, nehogy elrontsam a fotót.
Aztán később természetesebbé vált a folyamat. Könnyebben ment a manuális élességállítás, és bátrabban fotóztam.
Ha filmre fotózok lelassulok és elkezdek igazán fényképezni. Úgy, ahogy a régi fényképészek. Átgondolva és lélekkel. Csak az igazán jó képeket és pillanatokat megörökítve. Nem ész nélkül és meggondolatlanul, sokszor hibás és teljesen felesleges kockákat darálni. Az egész fotózás egy várakozás lett. Járni az utcákat és várni a megfelő pillanatot. Azt, amelyik megérdemel egy helyet a 36 közül. És csak akkor lenyomni a gombot.
A kedvenc fotótémám nem változott. Az utca. A mód és a nyersanyag igen. Fekete fehérre szeretek legjobban analóggal fényképezni. Ez egyrész egyszerűség, mivel nem kell a különböző szűrőkkel bajlódnom a helyes fehéregyensúlyhoz, másrészt, mert így Kertészhez, Bressonhoz és más nagy régi fotósokhoz hasonlóan újra felfedezhetem azt, amit ők már igen. A saját világomat fotókon keresztül. Megmutatni az érzéseimet. Ez az igazi fényképezés. Csak a fény és hangulatok által létrehozni egy alkotást. Tónusokkal. Semmi zavaró szín. Tisztán fény.
Ebből hoztam nektek most egy válogatást. Jópár tekercs megtöltése kellett hozzá. Eközben új analóg gépek is kerültek a polcra. Kedvencem a Canon A-1-es. Szinte mindig vele járom az utcákat, és örökítem meg az életet úgy ahogy én látom és megélem.
Fotó és szöveg: Varga Benedek
Kommentek