Ahogy a megnyitó napján a metróturisták tömegével együtt elindultam a Fővám mozgólépcsőjén lefelé, éreztem, hogy ez durva lesz. Láttam előre, hogy itt nem egy megszokott metrózás fog zajlani, hanem egy hihetetlen utazás.
Leérve a peronra önkéntelenül felnéztem és a szám tátva maradt. Felettem mindenhol tér, és a teret szétszabdaló betonpillérek. Üresség és hatalmasság. Mintha egy katedrális tetejére néztem volna fel, csak itt épp színes freskók helyett a csupasz beton egyszerűsége fogadott, és a tetőről beáradó napfény.
Egy metró, melynek peronját napfény világítja meg! Ilyen a világon nincs, gondoltam! A 2-es és a 3-as vonal bezártsága után, az új metró nyitottsága lenyűgöző és elsőre felfoghatatlan volt. Aztán az a gyermeteg gondolat jutott eszembe, hogy “ide aztán jó nagy gödröt kellett ásni, ha nincs plafon felettünk.”
Szépen megismertem a többi megállót is. Vannak egyszerűek, de vannak olyanok is, amiknél az ember leszáll a metróról, kimegy a peronra és kitátott szájjal felbámul a plafonra. Mert nem tud mást tenni.
Amikor a négyesen utazok teljesen felborul a térérzetem, mert nem a metróknál megszokott dolog történik. Köztudott, hogy a metróba és szűk alagúton keresztül vezet az út, ahol aztán a peron keskely és a plafon alacsony, és az egészet nyomasztó sárgás fény világítja be.
A 4-es vonal ennek az ellentettje. Nincs plafon, felettünk egyre magasabb légréteg tornyosul, ahogy haladunk lefelé, mi pedig egyre kisebbnek érezzük magunkat. Tisztára, mint amikor belépünk egy jókis barokk bazilikába.
A fotók is ezt a hatalmasságot szeretnék bemutatni. Azt, ahogy a mindennapi bambulós utazás során az ember elveszik ebben a térben. Hiába kortárs művészeti alkotás minden megálló, nem ez számít, nem is kellenek színek a fotókhoz. Ugyanis amikor rálépsz a mozgólépcsőre, a tér kitágul, körülölel és te elveszel benne…
képek és szöveg: Varga Benedek