Hajléktalan portrék

Vass Péter Bexter emberi módon közelíti meg a hajléktalanokat, ezért olyan portrékat tud készíteni róluk, ami többeknek nem sikerülhet.

A hajléktalan portrék projektet több éve csinálom. Rengeteg időt fektetek abba, hogy az alanyaimat megismerjem, és a képeken át érzéseiket tovább adjam. A hasonló képektől annyiban tér el, hogy a többi fotóstól eltérően én először megismertem őket. Meghallgattam a történetük, azt hogy honnan hova tartanak. A képek elkészítésért nem kértek semmit, örömmel álltak nekem portrét éjszakánként.

„Remegő, koszos kezével kér,
sebhelyes arcán megszáradt a vér.
Nem mond semmit, csendben néz,
neki oly sok egy jó szó, egy falat kenyér.
Szedett- vedett ruhában,
ápolatlanul, borostásan.
Visszataszító ábrázatával,
áll könyörületre várva. „
– Antalpista 

Mivel én nem tudom magam bemutatni ezt megteszi helyettem Ottília Csernyánszky művésznő.

“Bexter barátom fotóit, munkáit, hitvallását nézve, folyamatosan nyomon követve fejlődését, gondolatmeneteit, tűnődését, látásmódját, az jut eszembe, hogy igen, a fotózás nekem valahol itt kezdődik. Nem akarok én senkit meg nem bántani, sőt nincs jogom sem méltatni, sem dorgálni más munkáját, mert azt vallom, hogy senkinek nincs joga pl. egy autóra azt mondani, hogy ez ronda, mert ezer mérnők munkáját bírálná. Én csak azt tudom, hogy attól még, hogy tökéletes sminkkel, remek fények között, csini ruciban elkészít egy fotós egy képet, az még nem nevezhető fotózásnak, és a legkisebb jóindulattal sem nevezhető fotónak. Bexterben ezt szeretem, ezt az egyszerű, tiszta zsenialitást. Hogy ott van, és elkapja azt a pillanatot, amitől megdobban a szív, kunkorodik egy mosoly, fátyolos lesz a szem. Csend lesz, vagy hangosan morajlik, kisüt a nap, vagy éppen beborul. Ott marad egy “íz”, ami a legeslegfontosabb az alkotások során. Keserű, vagy édes, de sokáig elkíséri az embert. Élet. Hogy igen, itt van ez a fiatalember, az egyik legigazabb ember, akit ismertem és átad valamit. Valamit, amire született. Valami maradandót. Nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy a munkáimat ő fotózta egyik kiállításomon. Amikor az első fotót megláttam munkáimról, az ugrott be, hogy “aszta, ezek eddig csak üvegek voltak, most meg lelkük van, élnek”, és volt a kiállításon egy asztalka, gyászt takart, kevesen tudták, hogy az ott a gyász helye. Bexter lefotózta úgy, hogy ő sem tudta miért van ott. Úgy, ahogy azt kell. Semmi szín, pompa. A képet átjárta a fájdalom. Akkor döbbentem rá, hogy Bextert “vezetik”. Onnan fentről. Egy magasabb rendű lény. Isten küldte őt is e sárgolyóra. Azért, hogy valamit adjon, valamit, amire hivatott, valami mást, amit csak ő tud adni, megőrizve fotóin a gyász méltóságát, az esőcseppek szépségét, az otthonok melegét, az arcok fájdalmát, örömét, történelmét, eszméit, a szemek meséit… “

Credit: Vass Péter Bexter | Instagram | 500px | Facebook