Kelet-Európa hátsó udvarán mállik a vakolat és kopott a járda, girhes kutyák ténferegnek a hóban, melyre házilag gyártott korlát és lánc árnyéka vetül, a szűk erkélyekről fagyott ruha lóg… de ne gondoljuk, hogy itt minden a reménytelenségről szól csupán. Mert a vedlett falakat egy darabon mindig gondosan lefesti valaki, a minden elképzelés nélkül összedobált terekbe odaeszkabál egy padot, s több évtizedes autókat már-már hihetetlen leleményességgel és kitartással újra és újra életre barkácsol. Az enyészet ott leselkedik a sarkon, be-betör és meghátrál, akár a kopott kocka-tömbök fölé magasodó hivalkodó pláza, mely az új világ ígéretével próbálja becsalogatni az itt lakókat a fogyasztás templomába. Hajdu Tamás képei oly módon mutatják meg ezt a világot, hogy egyszerre látjuk meg benne a lecsúszást és a kapaszkodást, az elesettséget és a nekibuzdulást. Nem esztétizálja a romlást és a szegénységet, hanem értővé és együttérzővé képes tenni a szemlélői magatartást – a fotográfusét és a fotó befogadójáét egyaránt.
(Bodó Julianna)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: