Bruno Ribeiro brazil művész koncepciója egyszerű: fogj egy Instagram posztra hasonlító kartonkeretet, tegyél bele színes fóliát és helyezd ki az utcára. A projekt oldalán (mert ilyen is van) folyamatosan frissülő képfolyamban nézhetjük a Bruno által készített fotókat. Például az utcára kihelyezett kereteket, ahogyan azokat az emberek használják, aztán feltöltik az Instagramra. Őrület.

Általában ahol egyszerre említik a portrét és a süteményt (habos, édes és cukorkás) nem ehhez hasonló képekre gondolunk. 

A sorozat készítője  Ashkan Honarvar szerint a színes cukorka két dolgot szimbolizál. A gyermeki naivitást és azt hogy igazából milyen is a háború és az erőszak. Például, hogy  mennyire véres dolog és mennyire fájdalmas a testnek, ha sérülés éri.  Vagy az “édes” kamu propaganda, ahogyan a háborút elénk tárják a médián keresztül,  nem pedig a maga véres valójában.

via

Kevés látványosabb dolgot tudok elképzelni az épületeken ugráló, mászó, függeszkedő atlétáknál. Nem is, sokkal látványosabb atlétanőkkel.   A fotós Pip – Freerunner  sorozata Tim Shieff főszereplésével hatásosan mutatja be az ember felülkerekedését a rideg – hideg épületeken.

via

A Nikon gyönyörű gépet rakott össze. Ehhez nem fér kérdés. Nem tudom, hogy értelme volt e, de abban biztos vagyok, hogy a tervezők, dizájnerek, mérnökök végig vigyorral az arcukon hozták létre ezt a masinát. Minden valamire való fotós finoman csettintget a nyelvével, mert szinte gondolataikat kitalálva elkészítették azt a gépet, amiről régi filmes tükörreflexesüket kézbe fogva álmodoztak.

Lehetnél digitális drágám. Nem kellene vadásznom többet filmre. Nem kellene szenvednem, hogy hol merre, kinél hívassam elő. Hol szkenneljem be. Mégis érezném, hogy egy precíz, gondosan megalkotott szerkezet van a kezemben, aminek minden részletét az évek és a beletett mérnöki tudás gondossága tökéletesített olyanná, amilyennek szeretjük ma is.

A gyermeki vágyak megvalósulva viszont a valóságban furának, néha viccesen hatnak. Álmodozhatunk repülő autóról, de szárnyakkal felszerelt kocsi biztos megrökönyödést kelt az utcán. Pont ugyanez az érzés borzolja a kedélyeket egy retróköntösbe bújt modern gépcsoda láttán. Kerülget az érzés, hogy a műtárgyszintű kinézet inkább vitrinbe való, mint használatra. Persze akkor, amikor a régi Nikon F-et simogatva digitális belsőt álmodtunk neki, az se jutott eszünkbe, hogy egy komolyabb autó árát készülünk beletömni a film helyére. Az álmok ilyenek, a valóságban pedig valószínűleg nem mi, hanem valami gazdag olajos bőrű kalifa fog fényképezni vele, de neki előtte nem a régi gép formálta álmait, hanem valami hajlongó testű huri. Persze a lottón még nyerhetünk. Akkor veszünk, mert szép és jó is, no meg álmodtunk róla.

Itt nézz még körül!

Igyekszünk különbözni. Meg mutatni, hogy mások vagyunk. Kitűnni a tömegből.  

A Mátrixban könnyen ment a piros ruhás lánynak.

Roberta Neidigh sorozata ébresztett rá arra, hogy az emberek túlságosan magukat helyezik előtérbe. Érződik ugyan a lefotózott előkerteken a törekvés a szépre, de mellette látszik az elszigeteltség, a korlátoltság és talán valamiféle magány is. Görcsösen ragaszkodnak a maguk zsebkendőnyi területéhez. Próbálják széppé és mássá tenni, figyelve, hogy nehogy egy centit is elveszítsenek vagy elfoglaljanak a szomszéd ugyanúgy szabadon lévő birtokából. Nem is gondolnak bele az ott élők, hogy a lakókörnyezetük és annak kialakítása tulajdonképpen az egójuk kiterjesztése. A telekhatárok pedig egyfajta vizuális párbeszédben árulkodnak tulajdonosukról.

Nem gondolom, hogy uniformizálni kellene a környezetet, de van még bőven köztes lépcsőfok, amivel el lehetne érni a harmóniát.

via

Nem húzom hosszúra ezt a bejegyzést. Elindult a blog, valószínűleg rajtam kívül senki se hullámzik.  Fotózásról, fényképekről és egy sor hozzájuk kapcsolódó dologról lesz itt szó kérem szépen.

Próbának, erőmérőnek szánom és majd kiderül, merre hogyan tovább.